Újra groteszk

Az immár évek óta, Kaposváron megrendezett Groteszk – kiállításoknak zsűrorként vagy/és a kiállítást megnyitó személyként úgyszólván állandó szereplője vagyok, s nyomatékosítani kívánván a pályázati kiírás komolyságát és aktualitását, minden alkalommal szükségesnek találom leszögezni és egyértelművé tenni, hogy az esztétikai minőségek között a groteszk – a fenséges ellentéteképpen – a rút és a komikus terrénuma között helyezkedik el, és valójában semmi vicces nincs benne. Inkább kicsit riasztó, mint az egykor – volt fejedelmi és főúri udvarok „szórakoztató iparosainak” – a törpéknek, a púposoknak, a szellemi fogyatékosoknak és egyéb nyomorultaknak – a produkciói. A szigorú Füst Milán szerint eszközkészletét ezért az úgynevezett „grand art” fennkölt világába beemelni lehetetlen.

„…a groteszk szokatlansága, s a burleszk triviális esetlensége egyaránt külön él a „grand art” – tól…” – szögezi le axióma – szerű magabiztossággal.

Ennek a mondatnak – melyet szerzője igen bölcsen és pontosan fogalmazott meg éppen abban az évben, amikor születtem (ezzel csak jelezni kívánom, hogy szinte még időszámításunk előtt történt) – ma már egyetlen eleme sem állja meg a helyét. A grand art (=magas művészet) kifejezés a kortárs képzőművészetre vonatkoztatva nem csupán elavult, de már – már szinte nevetséges is, továbbá; napjainkban a groteszk és a burleszk szokatlansága és trivialitása éppúgy része lett hétköznapi életünknek, mint a művészetnek.

Hogyan is mutatkozik meg a groteszk dramaturgiája hétköznapjainkban? Elmondok egy kis történetet. Éppen ennek a kiállítási anyagnak a zsűrizésére indultunk Szőcs Miklós TUI barátommal Budapestről, s autópálya – matricát akartunk venni. Az első benzinkútnál megálltunk, és megpróbáltam bemenni az úgynevezett „shop” – ba, ám sehol nem volt egy teremtett lélek sem. Kiderült, hogy a benzinkút zárva van. Reggel ½ 7 lehetett. Meglepődtem, mert én sem ebben az időpontban, sem máskor, még nem találkoztam az autópálya mellett „szabadnapos” benzinkúttal. Sebaj, hisz tudtuk, hogy egy – két kilométerrel odébb van egy másik. Az nyitva is volt, ám egy kedves hölgy közölte velünk, hogy autópálya matricát nem tud adni, mert – idézem –: „összeomlott a rendszer”. Akkor mi lesz? – kérdeztük – Az autópályán megbüntetnek minket matrica híján? Természetesen. – közölte ő, megnyugtatva minket afelől, hogy a „teljes rendszer” azért nem omlott össze, mert a büntetés – oldala azért még él. Akkor most mi a teendőnk? – váltunk immár vásárlóból kérelmezővé. A szomszédos McDonalds alagsorában van az autópálya felügyelet, ott vehetnek autópálya matricát. – oktatott ki bennünket a hölgy. A mondott, valószínűtlen helyszínen éppen egy takarítónő ügyködött, aki közölte, hogy az iroda csak 7 órakor fog kinyitni. Megvártuk. Néhány perccel 7 után bementünk. Egy ügyintézőn kívül senki nem volt ott, de sorszámot kaptunk és leültettek bennünket. Vártunk. Aztán megszólalt egy hangosbeszélő, és az ablakhoz szólított bennünket, ahol végre kifizethettünk néhány ezer forintot, hogy elindulhassunk Kaposvárra.

Nem groteszk ez a történet? De az! Ezért állítom, hogy a groteszk nem más, mint napjaink realizmusa. Továbbá azt is állítom, hogy a groteszk – ha ma még nem is az egyetlen, de – vitathatatlanul a leghatékonyabb, és legautentikusabb módja a művészi kifejezésmódnak.

A groteszkben azonban mindig ott van az ördögien kiszámíthatatlan (lásd: zárt benzinkút!) és a torz is, ami a káoszra (lásd: „összeomlott rendszer”!) utal. Arra a valódi rendet nélkülöző állapotra, amely áthatja korunk egészét, s ami – tágabb összefüggésben vizsgálva a kérdést – végső soron eltávolította az embert az Isteni Rendtől. Ez Lucifer torzult világa, amelyről ezt mondja Az ember tragédiája londoni színében:

„Én épen a torzban gyönyörködöm.

Az ember – arcra egy majomvonás;

A nagyszerű után egy sárdobás;

Ficamlott ízlés, tisztes szőrruha;

Kéjhölgytül a szemérem szózata;

Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;

Szerelmi élvre átka egy kéltnek;”

Mindehhez tudni kell, hogy az ördög arca mindig változékony, s előszeretettel bújik a színes, érdekesnek tűnő sokféleség mögé. Ezért is ölthetnek magukra az alvilági szerzetek – az ördögön kívül a boszorkányok és más, átváltozásra képes társaik – szinte bármilyen alakot. A magyar néphit szerint ez alól csak a bárányé és a galambé kivétel, aminek oka mindenki számára világos lehet. Így aztán életünk is oly sokféleképpen lehet kiszámíthatatlan.   

A művészetben a groteszk realizmusa persze arról is szól, hogy az alkotó farkasszemet tud – e nézni az ördöggel, felmutatva neki önnön próteuszi képét. Ezért mégiscsak tisztelettel kell szólnunk az e műfajban alkotó emberekről, akik a fent említett „szórakoztató – iparosokhoz” hasonlóan egyszerre tudnak sírni és nevetni.

A Groteszk ez évi díjazottjai és legszínvonalasabb alkotói egyaránt valami sajátos kettősséget – kétarcúságot mutatnak fel műveikben, s ezzel hökkentenek meg bennünket.

Ifjabb Ficzek Ferenc például ártalmatlan zöldségekről készít fotókat, amelyek az ő interpretálásában ijesztő szörnyekké lényegülnek át.

Mátrai István grafikája még címében is a „Kettőségek” – re utal, s az ízig – vérig korunkat fémjelző nyomtatott áramkörök formáival utal a tizenegynéhány ezer éves altamirai bölényre.

Pistyur Imre anyaga – a vulkáni kő – és szobrainak az egy tömbből való megformáltsága akár az ősi Közép – Amerika azték művészetét is megidézhetnék bennünk, ha az itt kiállított szobra nem egy jellegzetesen huszonegyedik századi gesztust idézne fel: a mobiltelefonálóét.

Flórián Gábor Kerítésből van a kolbász című műve imponáló műgonddal formál meg drótból készült kolbászokat, amelyek a szokásos módon fel is vannak cimkézve.

Homolya Gábor Diszpraxia című – ugyancsak elképesztő műgonddal elkészített – műtárgya több értelemben is kettős jelentésű, hisz egy olyan bakancsról van szó, amelyiknek két orra van, azaz a bakancs – pár egybeolvadni látszik, s amelynek nyilvánvaló használhatatlansága emeli e lábbelit szó szerint is mű – tárggyá.

Hérics Nándor bravúros emberpár ábrázolata azért nevezhető ugyancsak „kétarcúnak”, mert a látszólagos hevenyészettség, az összerótt hulladék – deszkák halmaza egy szigorú kompozíciós rendet rejt magában.

A művészeknek további sikeres alkotómunkát, a kiállítás rendezőinek pedig sok erőt és kitartást kívánok, hogy ismét találkozhassunk ugyanitt.

Szemadám György festőművész, író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

(English version)